Stray man részlet II.

- Győztünk. De milyen áron? És miért? Az érdemért? A területért? Valamiféle vezetőért? Ugyan. Azért harcoltunk, amiért a sarokba szorított állat harap. Hogy megvédjük az életünket, bármi áron. Ösztönből. És ennek az élethalálharcnak minden egyes pillanata maga a borzalom. Az egyik percben egy barátod oldalán harcolsz, a következőben már csak egy halom kocsonyás húscafat és csontszilánk vöröslik melletted. Bármennyire is edzett vagy, ez megtör, és te hosszú percekig bénultan kuporogsz. Fojtogat a sírás, a puskatust ütlegeled a homlokoddal, és érzed, hogy kész, ezt már nem bírod tovább, ebbe bele kell őrülni. Aztán a következő pillanatban már megint a csata sűrűjében vagy, és mint egy ámokfutó, szúrsz és csapkodsz. Mindent és mindenkit gyűlölsz, harcolsz, hogy ölj, és ölsz, mert élvezetet okoz. – az öreg Cassiel felemeli a fejét a lapát nyelén nyugvó kezéről, és folytatja az ásást. A halottakat földeljük el a fal tövében, egy tömegsírba. Nem lenne elég hely a külön sírhelyekhez, és különben sem tudjuk mindegyiknek a nevét. Van, amelyik csak egy-két napja van a bázison, van, aki mint én, épp a csata előtt jött. Ugyanakkor van, nem is egy köztük, aki már régóta itt volt köztük, és nagy veszteségnek számítanak. Meghalt például a legjobb mesterlövészünk, aki tömbház tetejéről fedezte a harcot és kémlelte a környéket. Épp nem ő volt a soros a lövészpuskánál, így ő is a falon harcolt. Egy gránát nyeste ketté a törzsét. Meghalt egy szanitéc is. Huszonkét halottja volt ennek az alig fél órás harcnak.